Gyalóka község Győr-Moson-Sopron vármegyében, a Soproni járásban található.

Fekvése

A vármegye délnyugati részén fekszik, Sopron és Kőszeg között, a megyeszékhely Győrtől 100 kilométerre. 1990-től önálló önkormányzata van, a Sopronhorpácsi Közös  Önkormányzati Hivatalhoz tartozik. Éghajlata mérsékelt, az Alpok közelsége miatt hűvösebb, szelesebb és csapadékosabb az országos átlagnál.

Megközelítése

Csak közúton érhető el, Szakony vagy Zsira érintésével, a 8614-es úton.

Története

Első írásos említése 1308-ból ismert. Középkori birtokosai az Osl nemzetségből leszármazott családok és a Kanizsayak voltak. 1544 táján még jobbágyközség volt, Koroknay Péter és Ládonyi Lászlóné, született Gyalókay Dóra tulajdonában. Jobbágylakossága mindössze 3 porta lakóiból állt, azok is fizetésképtelen szegények voltak, így 1549-re a község a jobbágytalan nemesi falvak sorába süllyedt. 1549-ben 2 nemesi kúriát írtak össze.

A község birtokos családjai közül az említett Gyalókay Dóra után a Ládonyiak, Garázdák, Gergóczok, Polányiak és Akácsok következtek. A gyalókai Dukkon-malom élénk üzlet tárgyát képezte: 1580 körül Gongol, alias Molnár Jánostól vette meg Podgorszky János pannonhalmi kapitány. 1585-ben az ő fia adta el pécsi Bornemissza Jánosnak és nejének, Patyi Annának, továbbá Polányi Gáspárnak és Farkasnak, illetve Garázda Benedeknek, akik elzálogosították a csapodi Kálmán Barnabásnak.

A 17. században a szomszédos Salamonfán birtokos Rátkayak vásároltak Gyalókán birtokot, így a község nagy része átment azoknak a Rátkayaknak a tulajdonába, akik a 18. század elején Zichy Ádám, Kéry László és Jely Pál mellett újból földesurak, vagyis telkes jobbágyok urai lettek. Gyalóka a Rátkayak kezében újból betelepült telkes jobbágyokkal.

A 18. század közepén a település – valószínűleg zálog gyanánt – a kamalduli rend birtokában volt. Az 1780-as évektől kezdve, a Rátkay család kihaltával a Meskó család lett a birtokos. A 19. század első felében a község Molnár Lajos vármegyei tiszti főügyész tulajdonát képezte. A paraszti birtokállomány 250 kishold szántóból állott, telkes jobbágyainak száma 20 körül mozgott. Lélekszáma 1787-től 1930-ig 223-ról 317-re nőtt. A gróf Meskó család birtokában álló urasági major az összevásárolt kisnemesi telkekből alakult ki, 1790-ben 73 kh. szántó és 34 kh. rét tartozott hozzá.

A Dömötör, Tóth és Varga nevű jobbágycsaládokkal a helyi iratokban 1671-ben, a Kóczán, Pusztai és Németh nevűekkel pedig 1728-ban találkozunk először. Gyalókai születésű volt Kóczán Ferenc kegyesrendi tanár és író (1801–1867).

Az első világháborúban 14 fő, a második világháborúban 8 fő gyalókai lakos halt hősi halált. A két világháború között a falu birtokosa az Újhelyi család volt. A munkára fogható lakosságnak 10%-a volt 1-5 kh-on gazdálkodó zsellér, további 10% pedig cseléd az Újhelyi-birtokon. Sem kiemelkedően gazdag, sem kirívóan szegény család nem élt itt ebben az időben. A népesség nagy része a földművelésből élt, az iparosok kisebbségben voltak, de akadt azért néhány kovács, cipész, asztalos, ács és kőműves, továbbá volt még kocsmáros és vegyesboltos is. A falu határát érintő Répce egy időben három malmot is hajtott.

A második világháború végső szakaszában a falu népéből aki csak tehette, az Újhelyi-kastély pincéjében próbált elrejtőzni, amíg a szovjet csapatok átvonultak. 1946-ban a gazdák többsége belépett a Kisgazdapártba. 1959-ben termelőszövetkezetet alakítottak. Az 1980-as évek második felében korszerűsítették a villanyvilágítást, ravatalozót építettek, orvosi rendelőt alakítottak ki. Napjainkban nincs intézmény a településen. Művelődési, sportolási lehetőség a szomszédos településeken, orvosi ellátás Zsira községben van.

Népesség

A település népességének változása:
A népesség alakulása 2013 és 2024 között

Nevezetességei

Műemlék jellegű az 1761-ben barokk stílusban épült, homlokzati tornyos, egyhajós, Keresztelő Szent János nevére szentelt római katolikus templom. Eredeti népies barokk berendezése nagyrészt megmaradt, elsősorban a szobrokkal díszített oltár és a rokokó díszes orgona érdemel figyelmet. A templom melletti Nepomuki Szent János-szobor a 18. század második feléből való. A temetőben régi sírkövek láthatók.